Nagy Balázs, a budapesti Madách, továbbá a Győri Nemzeti Színház társulatának tagja, a Jóban, rosszban tévésorozat Misije lelkes oszkározó.

Mivel rengeteget kellett ingáznia a főváros és Győr között, úgy gondolta, összeköti a kellemest a hasznossal, és 2014 októberében regisztrált sofőrként.
,,Elsősorban nem anyagi megfontolásból hirdettem meg az útjaimat, hanem azért, hogy legyen kivel beszélgetnem, gyorsabban teljen az idő, de persze az sem jött rosszul, hogy megoszlott az útiköltség” – mondja. ,,Ma már sok vissza-visszatérő utasom van, akikkel mindig nagyon jól érezzük magunkat egymás társaságában. Ha úgy alakul is, hogy hónapokig nem találkozunk, akkor is ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Saját kis Oszkár-közösséggé fejlődtünk.”

Balázs minden elemében remek kezdeményezésnek tartja a telekocsizást, de azt kedveli benne a legjobban, hogy kinyitja a világot, lehetőséget teremt olyan emberek megismerésére, akikkel másként nem találkozna.

,,Szeretek társalogni, de sosem erőltetem. Nekem az is megfelel, ha valakinek nincs kedve hozzá, és hallgatunk, de ilyen szinte egyáltalán nem fordul elő. Általában nagyon érdekes beszélgetések alakulnak az autóban”

– meséli. A legemlékezetesebb esetek közül azt említi, amikor ez egyik utasa a Jobbik megyei alelnöke volt, a másik pedig egy színes bőrű srác. ,,Az volt az egyik legjobb, legérdekesebb beszélgetés. Az ember elsőre azt gondolná, hogy nem sok oka lehet az egymás iránti szimpátiának két ilyen szereplő esetében, de még csak meg sem hökkentek egymáson. Az első pillanattól kezdve teljesen normálisan alakult a társalgás, nem volt köztük semmilyen feszültség. Kifejezetten jóleső élmény volt, hogy lám, milyen nyitottak, érdeklődőek tudunk lenni, ha akarunk.”

Az oszkározó színész útjairól írt visszajelzések száz százaléka pozitív. Egyik utasa így fogalmazott róla: ,,A legszimpatikusabb Oszkáros a Földön! :)” Jó néhányan külön kiemelik, hogy nem csupán jó beszélgetőpartner, hanem vicces is. A komikumot néha a helyzet szüli. ,,Előadás után Győrből indultam Pestre, és láttam, hogy négyen gyülekeznek az autómnál a színház előtt” – idézi fel az egyik esetet Balázs. ,,Csodálkoztam is, mert nem szoktam ennyi helyet meghirdetni, de az utasok határozottan állították, hogy rám várnak. Beültek, elindultunk, kedvesen integettünk annak a kollégámnak, aki ott álldogált a színház előtt, mert szintén meghirdette az útját, és várta az oszkáros utasait. Indulás után beszélgetni kezdtünk a kocsiban, addig-addig, hogy körülbelül másfél kilométer múlva kiderült: az ő utasai is hozzám szálltak be. Jót nevettünk rajta, de persze visszavittem és ’átadtam’ őket a kollégámnak.”