Elek Péter, a Dumaszínház stand-uposa, 2018 őszén kezdett oszkározni. Azóta rengeteg élményt szerzett, amiket nem tart magában – valamilyen formában előbb-utóbb beépülnek a számaiba. Több paródiát is szentelt az Oszkárnak, az egyiket több mint félmillióan látták a Facebookon.

„Vonatozni is szeretek, de ha sietek, inkább Oszkárral megyek. Az a leggyorsabb és legkényelmesebb módja az utazásnak” – mondja Elek Péter. „Debrecenben lakom, és főleg Budapesten dolgozom, általában a kettő között járkálok, de oszkároztam már Bécsbe is. Nem vezetek jól és nem élvezem a vezetést, sőt kimondottan fáraszt. Engem nem kapott el az autózási láz. Azt élvezem, ha nincs nyűg, nem kell azzal foglalkoznom, hol hagytam a kocsit vagy azzal, hogy ékszíjat kell benne cserélni, hanem csak beszállok egy autóba, elmegyek vele A-ból B-be, aztán javítsa meg, aki akarja, ha elromlik. Ha oszkározom, a hátsó ülésen olvasok, alszom, dolgozom a laptopon vagy beszélgetek. Ezt énidőnek hívják a pszichológiában. A hátsó ülésen megvan az énidőm, de a volánnál nem lehet énidőzni, abból valószínűleg halálos baleset lenne.”

Péter figyeli a sofőrök értékeléseit, érdekli, kaptak-e rossz visszajelzést, de az utastársakról alkotott véleményeket nem szokta megnézni. „Legfeljebb kirugdosom azt, aki büdös vagy idegesít. Ez persze csak vicc” – teszi hozzá nevetve. „Ami viszont egyáltalán nem vicc és nagyon sokan csinálják: a vezetés közben történő facebookozás, messengerezés. Megőrülök tőle. Volt olyan csávó is, aki út közben mozizott. Beszálltam, elindultunk, berakta a Discovery Channel-dokumentumfilmet, és kitette a műszerfalra. Szerencsére, amikor kiértünk az autópályára, elrakta, de olvastam az értékelésében, hogy az egyik útján végig nyomta. Ez nagyon durva!”

A legkellemetlenebb élménye az volt, amikor egy sofőr szó nélkül otthagyta.

„Hú, akkor kibuktam, panaszt is tettem. Elment a gyerek, és nem szólt nekem egy szót sem. De lényegesen több jó élményem volt, mint rossz. Isteni sztorikat, életutakat hallottam. Beszélgettem már szaúd-arábiai autópálya-mérnökkel, japán piacon kereskedő halárussal, olyan csávóval, aki Ausztráliában stoppal kelt át a sivatagon. Ezeket a történeteket nagyon jó hallgatni. Sokkal tájékozottabb és okosabb lettem pusztán attól, hogy szóba elegyedtem az oszkározókkal. Amikor lespannolunk egymással, az király.”

A humoristát nem nehéz szóra bírni. „Általában sajnos produkálom magam anélkül is, hogy kérnék” – árulja el a tőle megszokott öniróniával. „Többnyire a stand-upról kérdezgetnek, én meg válaszolgatok.” Nagyon jó merítési lehetőséget kínál számára az Oszkár, valóságos kincsesbánya. „Titokban jegyzetelek a kis agyamba, az érdekes sztorik mindig rögzülnek, és föl is szoktam használni őket – mondja Elek Péter, aki a stand-upot szakmának tartja.

„A stand-up valahol félúton van a művészet felé vezető úton. Mint szakmának vannak megtanulható elemei, paneljei, például, hogy hogyan kell vagy ildomos beszélni. Folyamatosan elemezzük és csiszoljuk magunkat. Nincs olyan, hogy már kész vagyok, innentől csak nyomom, ahogy jön, mindig vannak új, felfedezendő területek. Ha jól tudom, Nagy-Britanniában és Amerikában van stand-up tagozat az egyetemeken. Itthon a Dumaszínház az intenzív szellemi kohó, szervezet és iskola is egyben. Litkai Gergely a műhely atyja, ő gondoskodik leginkább a szakmai képzésünkről, de egymást is segítjük. Gergő nagyon szabad kezet ad mindenkinek, nem várja el, hogy bemutassuk neki a számainkat, de lehet és érdemes is a véleményét kérni, ha bizonytalanok vagyunk valamiben. Egy új számnál gyakran merül fel a kérdés, hogy valami működik-e, nem kevés-e, nem sok-e, nem lesz-e belőle baj. Jó kontroll a Dumaszínház belső hálózata” – avat be a kulisszatitkokba Péter.

Hogy miként került a szakmába, arról így mesél: „Mindig is imádtam mókázni, nevetni, de leginkább kitalálni dolgokat. A gimnáziumban azt figyeltem, mikor mond olyat a tanár, amihez be tudok szúrni egy-két szót, azért, hogy mindenki nevessen. Képes voltam negyven percig úgy ülni, hogy fogalmam sem volt, mit próbál tanítani, csak vártam, hogy földobja a labdákat, amiket lecsaphatok. Nagyon élveztem. Amikor beindult a Showder Klub a tévében, láttam, hogy a stand-up valami ilyesmi, de még csak a tanárhoz sem kell alkalmazkodni. Én mondom meg, mi legyen a téma, én dobom fel a labdákat, én csapom le őket, ez még nagyobb szabadságot ad. Rájöttem, hogy ez a dolog nagyon passzol hozzám. A Dumaszínházban kéthetente bárki kipróbálhatja magát a Fiatal Félőrültek Fesztiválján, szinte mindenki ott kupálódott ki. Én csak egyszer utaztam föl ezért Debrecenből, nyolc évvel ezelőtt, és körülbelül leájultam a színpadról, annyira izgultam. Rettenetes volt, többet nem is próbálkoztam vele. A következő szárnypróbálgatásom már a Magyarország, szeretlek! tehetségkutató volt.”

Péter ma már a Dumaszínház kötelékébe tartozó, professzionális stand-upos, aki videóprodukciókkal is megörvendezteti a közönséget. Az Oszkár többször is megihlette. Az Orbán Viktor oszkározik című sziporkázó paródiáját eddig több mint félmillióan látták. „Valós mondatok hangzanak el, benne, »a Tescónál kirakok mindenkit« tipikus. Olyan helyen rak ki mindenkit a sofőr, ami senkinek sem jó, gondoltam, ez a kis Oszkár-modortalanság jól fog hangzani Viktor szájából is” – kacsint. „Ez nem általános jellemző az Oszkárnál, de velem például megesett, hogy a Hungária körúton a belső sávban tett ki a sofőr. Akkor még nem nagyon ismertem Budapestnek azt a részét, nem tudtam pontosan, hová megyek, és az sem volt világos, hogy hol fogunk megállni. Láttam a sofőrön, hogy nem kíván rám plusz energiát fordítani, mondtam, hogy akkor jó lesz itt, és kiszálltam a belső sávban. Mondjuk, az erősen kockázatos volt – idézi fel az abszurd, veszélyes esetet, amelyről egyébként egy stand-upos számában is megemlékezett.

„Azzal foglalkozom, ami körülvesz bennünket, amiben élünk, érdekel a közélet, és a humor eszközeivel reflektálok rá. Ahogy sok más humoristánál, úgy nálam is megjelenik a politika, de nem pocskodiázok, nem gázolok bele a lelkébe senkinek. Aki érti a viccet, az élvezi és nevet rajta. Szomorúan látom, hogy sok embernek erősebb a pártfanatizmusa, mint a humorérzéke. Azt kívánom, bárcsak ne így lenne!” – mondja Péter, és hozzáteszi: a humor arra hivatott, hogy összehozza az embereket. Csakúgy, mint az Oszkár. „Vannak olyan oszkározók, akikkel összebarátkoztam, bensőséges kapcsolatot ápolunk. Ha rendszeresen együtt utazol egy társasággal, ráadásul éjszaka, a Hortobágyon, egy furgonban, azért az humorforrásnak sem utolsó.”